Szegeden járt Nobel-díjasok

2012-ben
Andrew W. Schally, Bert Sakmann, Eric Wieschaus, Peter C. Doherty, Sir Richard Timothy Hunt, Ada E. Yonath, Aaron Ciechanover, John E. Walker, Robert Huber

2013-ban
Bert Sakmann

2014-ben
Ada E. Yonath, Aaron Ciechanover

2015-ben
Erwin Neher, Sir Richard Timothy Hunt, Eric Wieschaus

2016-ban
Bert Sakmann

2017-ben
Arthur Konnerth, Bert Sakmann, Sir Richard Timothy Hunt

2018-ban
Bert Sakmann, Kurt Wüthrich

2019-ben
Erwin Neher

2022-ben
Bert Sakmann, Erwin Neher, Aaron Ciechanover

2023-ban
Bruce Alan Beutler, Randy Schekman, Thomas Südhof

Aaron Ciechanover

2004-ben kapott kémiai Nobel-díjat Avram Herskóval és Irwin Rose-zal közösen az ubiquitin-mediálta fehérjebomlás felfedezéséért. Az ubiquitin-proteaszóma útnak kritikus szerepe van a sejtek homeosztázisának fenntartásában és olyan betegségek kifejlődésében, mint a rák, az izom- és idegbetegségek, az immunválaszok és a cisztikus fibrózis.

Élete röviden

1947. október 1-jén született Haifán, mely Palesztínának akkor a brit protektorátushoz tartozó része volt. 1948-tól a város Izraelhez tartozik. Szülei lengyelországi zsidók, akik családjukkal a 20-as évek közepén vándoroltak ki. Apja írnok volt egy ügyvédi irodában, majd a diploma megszerzése után ügyvédként tevékenykedett, anyja háztartásbeli volt és angolt tanított. Apja elkötelezett cionista volt és tevékenyen részt vett azokban a mozgalmakban, melyek az önálló zsidó államért küzdöttek. Bátyja 14 évvel volt idősebb nála.
Szülei sok energiát fordítottak taníttatására. Kora gyermekkorától fogva érdeklődött a biológia iránt. Amikor középiskolába járt a biológia még inkább leíró jellegű tudomány volt. Ő – mint önéletírásában írja – már akkor úgy érezte, hogy nagyon sok megválaszolatlan kérdés van ebben a tudományágban. Már gimnazistaként úgy érezte, hogy a saját jövőjét a biológia határozza meg, a kémiával és a fizikával fűszerezve.
1958-ban édesanyját, 1964-ben édesapját is elveszítette. Nagynénje nevelte tovább, de bátyjával is szoros maradt a kapcsolata. Úgy érzi, nekik köszönheti, hogy tanulhatott és nem kallódott el.
1965-ben az egyetlen izraeli orvosegyetemre jelentkezett Jeruzsálembe. Döntésében az is közrejátszott, hogy orvostanhallgatóként mentesítették a kötelező katonai szolgálat alól. Érdeklődése az egyetemen fordult a biokémia és a farmakológia felé. Amikor medikusként betegágy mellé került, ráébredt: nem szeretne gyógyító orvos lenni, sokkal inkább vonzza a kutatói karrier. Egy év halasztást kért az egyetemen, és Jacob Bar-Tana, valamint Benjamin Shapira kutatócsoportjához került. Itt úgy érezte, hazatalált, de a bátyjának tett ígért miatt 1972-ben megszerezte orvosi diplomáját. Ugyanebben az évben tért vissza Izraelbe San Franciscoból Avram Hersko, aki Haifára, az újonnan alapított Orvostudományi Karra (Technion Haifa) került. A fiatal kutató felvette a kapcsolatot Herskoval, hogy legyen a témavezetője. Így kezdődött Avram Hersko és Aaron Ciechanover három évtizednyi együttműködése, közös kutatómunkája, mely 2004-ben meghozta számukra a kémiai Nobel-díjat.
Természetesen a zsidó államnak tett ígéretét is teljesítette: három évig szolgált katonaként 1973-78 között. (Ez az időszak a IV. arab-izraeli háború ideje.) Katonai szolgálata alatt is kutatott Avrammal közösen.
1975-ben megnősült. Felesége szintén orvos és Aaron szerint ő hozta meg számára a vándorlás végét- Így életében ismét a család és a haza lett a legfontosabb. Egy fiúk született.
Leszerelése után posztgraduális tanulmányokat folytatott Haifán, Ernie Rose laboratóriumában, majd három évig az Amerikai Egyesült Államokban posztdoktori képzésen vett részt. 1984-ben tért vissza Izraelbe, azóta önálló kutatócsoportja van a haifai egyetem Orvostudományi Karán.
Aaron Ciachanover tagja az izraeli Tudományos Akadémiának, a Pápai Tudományos Akadémiának. 2005-ben beválasztották a 200 legbefolyásosabb izraeli közé.
Tudományos tevékenységét ismertető cikk itt olvasható.

Bert Sakmann

1991-ben kapott orvosi Nobel-díjat Erwin Neherrel közösen az egyedi ion csatorna működésének vizsgálatáért, a patch-clamp technika felfedezéséért.

Élete röviden

1942. június 12-én született Suttgartban. Apja színházi rendező, színházigazgató, anyja gyógytornász volt. Anyai nagyapja orvosként a bangkoki királyi udvarban dolgozott, ő alapította Sziám első kórházát.
Gyermekkorát Lindauban, a Bodeni-tó mellett töltötte. Gimnáziumba Suttgartba járt. Az egyetlen értelmes órának a fizikát tartotta, legkedveltebb időtöltése különböző hajó- és repülőmodellek készítetése volt. Így mindenki azt gondolta, hogy mérnök lesz. Végzős gimnazistaként azonban a kibernetika és annak biológiai alkalmazásai bűvölték el. Ekkor döntött úgy, az orvosi pályát választja.
A Tübingeni Egyetemen lett medikus. Már egyetemistaként elkezdett érdeklődni az elektrofiziológiai kutatások iránt. Úgy érezte, itt tudja leginkább kamatoztatni mérnöki ismereteit. Abban az időben általános gyakorlat volt a különböző orvosi egyetemek látogatása, Freiburgban, Berlinben és Párizsban is tanult, majd Münchenben fejezte be tanulmányait.
Feleségét is az egyetemen ismerte meg. Önéletírásában úgy véli, miatta végezte el az orvosegyetemet. Christiane gyermekszemészettel foglalkozott. Két fiúk és egy lányuk született.
Münchenben Ottó Creutzfeldt elektrofiziológiai kutatásokkal foglalkozó munkacsoportjában lett doktorandusz. A Kraepelin Intézet szoros kapcsolatot tartott a műszaki egyetem kutatóival. Ekkor került kapcsolatba Erwin Neher fizikussal, akivel együtt végezte az ideg-izom működés kapcsolatára vonatkozó elektrofizikai vizsgálatait. Ezt a témát különböző külföldi intézetekben is tanulmányozta. Sakmann másik mentorának Bernard Katzot tartja, akinek irányítása alatt az 1970-es évek elején Londonban, az University College Biofizikai Tanszékén végzett kutatómunkát.
Később Sakmann a Németországban folyó molekuláris biológiai kutatások központjában, a Max Planck Intézetben a sejtélettani osztály vezetője lett. Neher is ebben a laboratóriumban kapott munkát. Vele 15 éven át dolgoztak együtt. Együttműködésük korszakalkotó felfedezésekhez vezetett.
Sakmann 2008-tól a Max Planck Neurobiológiai Intézet kutatócsoportjának nyugalmazott vezetője, ahol még mindig aktív kutatómunkát fejt ki.
A Nobel-díj elnyerése előtt már kapott kimagasló elismeréseket kutatómunkájáért. 1986-ban Erwin Neherrel közösen elnyerte Louisa Gross Horwitz díjat és 1987-ben megkapta a Gottfried Wilhelm Leibniz-díjat is.
A német tudós 2016-ban a magyarországi Szegedi Tudós Akadémia képzési igazgatója lett.
Tudományos tevékenységét ismertető cikk itt olvasható.

Andrew V. Schally

1977-ben kapott orvosi Nobel-díjat Roger Guilleminnel és Rosalyn Sussman Yalow-val megosztva három kulcsfontosságú hormon leírásáért. Ő tisztázta, hogy az ideg- és a hormonális rendszer között kapcsolat áll fenn, amely az agyalapon, az idegrendszer által produkált hormonokon keresztül jön létre.

Élete röviden

1926. november 30-án született Wilnoban, ami akkor Lengyelországhoz tartozott (ma Vilnius, Litvánia). Apja, Kazimierz Schally tábornok a leghosszabb ideig regnáló lengyel köztársasági elnök, Ignacy Moscicki kabinetfőnöke volt. Anyja révén egy régi lengyel nemesi család leszármazottja.
Apja a második világháború kitörésekor elhagyta őket, hogy a szövetségesekkel együtt harcoljon. A család a lengyel köztársasági elnököt és a kormányt követve Romániába menekült, ahol internálták őket. Schally kamasz korára rányomta bélyegét, hogy a nácik által megszállt Kelet-Európában élt, ugyanakkor szerencsésnek tartja magát, hiszen túlélte a holokausztot. Ezt annak a zsidó-lengyel közösségnek köszönheti, mely Romániában vészelte át ezeket az éveket. Schally ekkor beszélte a lengyel mellett a románt, a jiddist, az olaszt, a németet, kicsit tudott oroszul és franciául is.
1945-ben Olasz- és Franciaországon át Angliába, Skóciába emigrált. Az itt talált viszonyokat paradicsomi állapotként élte meg: bár nagy volt a nélkülözés, de az emberi jogok tiszteletben tartása meghozta a várva várt szabadság érzését. Érettségit is itt szerzett, majd Londonban kémiát tanult. Visszaemlékezései szerint nagyon szerette a labdarúgást, sőt focistaként is megmérette magát. Tanulmányai miatt azonban nem tudott elég energiát fektetni az edzésekbe, így nem lett belőle világhírű futballista. Mind a mai napig része az életének a sport, mottója: Mens sana in corpore sano.
Kutatói érdeklődése 23 éves korában alakult ki, amikor a londoni National Institute of Medical Research tudományos tevékenységébe kapcsolódott be és olyan tudósokkal dolgozott együtt, akik akkor az élettani kutatások nemzetközi élmezőnyéhez tartoztak. Schally később úgy írt a NIMR-ben eltöltött két és fél évről, hogy itt fertőződött meg a kutatás szenvedélyével, itt tanulta meg a tudományos tevékenység filozófiáját, a laboratóriumi munka fegyelmét.
1952-ben Kanadába, pontosabban Montrealba költözött, ahol az egyetemen dolgozhatott és tanulhatott is. Itt fordult érdeklődése az agy működése és a hormonális tevékenység közötti összefüggések felé, elsősorban a hipotalamuszt vizsgálta.
1962-ben az Amerikai Egyesült Államokba költözött és amerikai állampolgár lett. A döntést elősegítette, hogy Dr. Joe Meyer felajánlotta neki, hogy folytassa kutatásait New Orleans-ban, a Veterans Administrationban (VA), ahol saját kutatócsoportot hozhatott létre. Az évtizedek alatt széles kapcsolati hálót épített ki az a világ endokrinológai kutatásokkal foglalkozó csoportjaival.
Kétszer nősült. Jóval túl a nyolcvanon is szívesen utazik és tart előadásokat a világ különböző pontjain.
Tudományos tevékenységét ismertető cikk itt olvasható.

Ada E. Yonath

2009-ben kapott kémiai Nobel-díjat Thomas Steitz-cel és Venkatraman Ramakrishnannal megosztva a riboszóma kutatás terén elért eredményeikért. Yonath az első közel-keleti nő, aki Nobel-díjat kapott és a negyedik nő, akit kémikusként ismertek el.

Élete röviden

1939-ben született Jeruzsálem szegénynegyedében. A család nagyon szerény körülmények között élt. 11 éves volt, amikor rabbi édesapja meghalt. Ekkor anyjával és húgával Tel-Avivba költöztek, de itt sem lett könnyebb az életük. Édesanyja sokat betegeskedett. A megélhetésüket úgy biztosították, hogy az egyik szobát kiadták három diáknak, akikre Ada mosott, főzött, takarított. Azért, hogy egy jobb középiskolába járhasson, diáktársait korrepetálta kémiából és matematikából, valamint viszonylag fiatalon munkát is vállalt: mosogatott, takarított, szendvicset árult.
Nagyon érdeklődő gyerek volt. „Hat-hét éves lehetett és sokat olvasott. Volt egy könyve, „A világ felfedezői”, amiben Pitagorasz, Edison és Röntgen mellett Kopernikuszra is jól emlékszik, aki a képen egy távcső mellett üldögélt éjszaka, de a legszebb mind között Marie Curie volt, így őt választotta. Csodálta, amit elért, de soha nem gondolta, hogy ő is eljut a csúcsig.” (részlet a Népszabadság 2011-es cikkéből)
A kötelező katonai szolgálat letöltése után azért iratkozott be a Héber Egyetem kémia szakára, mert ösztöndíjat kapott. Így saját magáról is gondoskodott és a mamát is támogatni tudta. Doktori tanulmányait a rehovoti Weizmann Intézetben kezdte, de néhány évet amerikai intézetekben töltött. 1970-ben tért vissza a Weizmann Intézetben, ahol mind a mai napig dolgozik. Az ő kezdeményezésére jött létre itt az első biológiai krisztallográfiái laboratórium, amely Izraelben is az első és hosszú évtizedekig az egyetlen ilyen labor volt.
Kutatásaiban Prof. HG Wittmann, a berlini Max Planck Intézet Molekuláris Genetikai csoportjának vezetője támogatta tudományosan és anyagilag is. Több mint negyedszázados a kapcsolata ezzel a kutatóközponttal. Sokáig azonban úgy érezte, inkább kudarcok érik, úgy gondolta, hogy sokan álmodozónak tartják azért, mert szeretné megfejteni a riboszómák szerkezetét. 2000-ben mégis elérte, amit akart: a riboszóma szerkezetének leírása és modellezése.
Egy lánya és egy lány unokája van, akitől elmondás szerint a legnagyobb kitüntetést kapta meg: ő lett az év nagymamája, amit unokája mindeddig nem vont még vissza.
Aktívan politizál. Síkra szállt például a bebörtönzött Hamasz-tagok szabadonbocsátásáért, mondván, „ha mindenkit elengednének, a palesztinoknak nem lenne indokuk az izraeli katonák elrablására”.
Ma is aktívan kutat, jelenleg még hatékonyabb antibiotikumokat szeretne kikísérletezni, de élénken foglalkoztatja az élet kémiai eredetének kérdése is.
Tudományos tevékenységét ismertető cikk itt olvasható.

John E. Walker

1997-ben kapott kémiai Nobel-díjat Paul D. Boyerrel közösen a szervezet kémiai „valutája”, az ATP (adenozin-trifoszfát) enzim azonosításáért. (A kémiai Nobel-díj másik felét Jens C. Skou kapta az ATP energiáját felhasználó nátrium, kálium aktivált ATP-áz felfedezéséért)

Élete röviden

1941-ben született az Egyesült Királyságban található Halifaxban. Édesapja kőfaragó volt, édesanyja amatőr zenész. Tisztes vidéki környezetben nőtt fel két húgával együtt. Lelkes sportemberként az iskolai foci és krikett csapat kapitánya volt. Szülei orvosnak vagy papnak szánták, hiszen ő is lelkesen énekelt templomi kórusokban. Saját véleménye szerint minden tárgyból jó volt, minden érdekelte és szinte véletlen, hogy végül a kémiát választotta. A tudomány iránti szeretettel édesapja fertőzte meg, akit nagyon érdekeltek a csillagok és fiára is átragasztotta a tudományok iránti szenvedélyes érdeklődést.
BA diplomáját az oxfordi Chaterina Colligban szerezte 1964-ben. A molekuláris biológia ekkor indult hódító útjára és a fiatal kutató ennek a bűvkörébe került. Oxfordban, ahol doktori fokozatát is szerezte, rendszeresen látogatta David Phillips molekuláris biofizikáról szóló előadásait, de hatással volt rá az az ismeretterjesztő filmsorozat is, melyet a BBC vetített a molekuláris biológia lehetőségeiről.
1969 és 1974 között különböző külföldi intézetekben dolgozott Wisconsintól Párizsig. 1974-ben egy molekuláris biológiával foglalkozó tudományos konferenciát követő banketten találkozott Frederick Sangerral (kétszeres kémiai Nobel-díjas tudós, aki először 1958-ban vehette át a díjat a fehérje szerkezet, különösen az inzulin molekula aminosav sorrendjének meghatározásáért, 1980-ban megosztott Nobel-díjat kapott egy bakteriofág DNS-ében levő nukleotidok sorrendjének megállapításáért. Ennek a vírusnak a teljes nukleotid sorrendjét ők határozták meg először a világon). A kiváló kutatóval való beszélgetés győzte meg Walkert arról, hogy vissza kell térnie Angliába. A cambridge-i orvosi kutatóközpont molekuláris biológiai kutatólaboratóriumának lett a munkatársa, ahol mind a mai napig tevékenykedik.
Walker a Fred Sanger és Ieuan Harris körül kialakult kutatócsoportot nagyon inspirálónak érezte, ahol DNS szekvenálással, a módosított genetikai kódot tartalmazó mitokondriumok vizsgálatával foglalkozott. 1978-tól fordult érdeklődése a membrán fehérjék kutatása felé. Így jutott el az adenozin-trifoszfát azonosításához. 1998-ban Walker az MRC Dunn Human Nutrition Unit igazgatója lett Cambridge-ben.
1963-ban nősült, két lánya van. 1995-ben a világ egyik legrégebbi tudományos társasága, a Royal Sociaty választotta tagjai közé. 1999-ben lovaggá ütötték, így megilleti a Sir elnevezés. 2012-ben kapta meg a Copley-érmet, mely az Egyesült Királyság legrangosabb tudományos elismerése.
Tudományos tevékenységét ismertető cikk itt olvasható.

Erwin Neher

1991-ben kapott orvostudományi Nobel-díjat Bert Sakmann-nal együtt a sejtek ioncsatornáinak működését illető felfedezéseiért és a folt-feszültségzár (patch clamp) méréstechnika kidolgozásáért.

Élete röviden

Erwin Neher a felső-bajorországi Landsberg városban született 1944. március 20-án. Gyermekéveit Buchloéban töltötte, mely dombos vidék, kilátással az Alpokra. Apja, Franz Xaver Neher egy tejüzem könyvelője, anyja, Elisabeth Neher tanárnő volt. Erwin volt a legfiatalabb gyerek a családban két nővére után. Mivel apja munkáját stratégiailag fontosnak ítélték meg a II. világháború alatt, ezért nem sorozták be. Így a családnak megadatott, hogy együtt maradjanak, és veszteség nélkül vészeljék át a háborús éveket.
Tíz éves korától a közeli Mindelheimben a katolikus Maristenkolleg-be járt. Önéletrajzában kiemeli az iskola nyitottságát és szabad szellemét. Mivel a kedvenc tantárgyai a fizika és matematika volt, de az élőlények is érdekelték, ezért már a gimnáziumban elhatározta, hogy biofizikus lesz, ami akkoriban még igen új tudományos területnek számított.
1963-ban beiratkozott a Müncheni Technikai Főiskola fizika szakára. Miután megszerezte a BSc fokozatot, 1966-ban Fulbright-ösztöndíjjal az Egyesült Államokban, a Wisconsini Egyetemen tanult tovább. 1967-ben már MSc diplomával tért vissza Münchenbe azzal a szándékkal, hogy fizikai ismereteit biológiaival egészíti ki. Fő érdeklődési területe az idegek ingerlése volt. A Max Planck Pszichiátriai Intézetben kezdte kutatni az idegsejtek szinapszisait és a membránjaikban mérhető ionáramokat. Itt ismerkedett meg a hasonló témán dolgozó Bert Sakmann doktorandusszal, akivel összebarátkoztak. Sakmann ezután Londonban, a leendő Nobel-díjas Bernhard Katznál (német-ausztrál-brit biofizikus, neurofiziológus. 1970-ben Julius Axelroddal és Ulf von Eulerrel közösenkapott orvostudományi Nobel-díjat a neurotranszmitterek terén elért felfedezéseiért) tanult tovább.
1973-ban Göttingenben találkoztak újra. Neher ugyanis miután megszerezte a doktori címet, előbb a müncheni Max Planck Intézetben kutatta az ioncsatornák működését, majd 1972-ben a göttingeni Max Planck Intézetben dolgozott tovább. Sakmann visszatérése után ismét együtt dolgoztak. Neher a mesterséges membránok ioncsatornáját vizsgálta ekkor, Sakmann pedig az ideg-izom kapcsolat szakértőjének számított. Közösen elkezdtek kidolgozni egy olyan technikát, amivel a sejt egyetlen ioncsatornájának működése is mérhető; munkájuk eredménye, a folt-feszültségzár (patch clamp) módszer végül 1976-ban jelent meg, amikor Neher egyéves ösztöndíjjal a Yale Egyetemen tartózkodott. Visszatérte után az intézet vezetése külön laboratóriumot biztosított számukra, ahol tökéletesítették a módszert.
Erwin Neher 1978-ban házasodott össze Eva-Maria Ruhr mikrobiológussal. Öt gyermekük született, Richard, Benjamin, Carola, Sigmund és Margret Neher. Felesége feladta saját tudományos ambícióit, hogy biztos családi hátteret adjon férje munkájához.
Neher érdeklődése 1983 után az ioncsatornákról a sejt belseje felé fordult és az az olyan idegingerületekre adott sejtválaszt kutatta, mint a hormonelválasztás vagy a neurotranszmitterek szekréciója. Ugyanebben az évben kinevezték a membrán-biofizika tanszék élére, amelyet aztán egészen 2011-ig vezetett. Emellett a Göttingeni Egyetem professzora és a göttingeni Európai Idegtudományi Intézet egyik vezetője volt.

Sir Richard Timothy Hunt

2001-ben kapott orvostudományi Nobel-díjat Paul Nurse-szel és Leland H. Hartwell-lel megosztva a sejtciklus szabályozását végző fehérjék felfedezéséért.

Élete röviden

Tim Hunt 1943. február 19-én született egy angol kisvárosban, Nestonban, nem messze Liverpooltól, ahol apja, Richard William Hunt paleográfiát oktatott. Anyja, Kit Rowland egy fakereskedő lánya volt. Apai nagyapjának egykori patikája még mindig a család nevét viseli Winchesterben. A II. világháború után apja Oxfordban a középkori kéziratok könyvtárosa lett. Ezt a posztot 32 éven át töltötte be. Tim Hunt máig sajnálja, hogy nem merte apjától megkérdezni, hogy pontosan mivel foglalkozott, de önéletírása szerint apja nagyon titoktartó ember volt.
Ötévesként már latinul tanult nevelőnőjétől. Tim Hunt azt pontosan nem tudja, miért, de iskolai tanulmányait az oxfordi lányiskolában kezdte, csak nyolc évesen került át a koedukált Dragon Schoolba. Önéletírása szerint nagyon gyenge volt matematikából, reménytelen történelemből, de szenvedélyesen krikettezett illetve itt kezdődött szerelme a biológia iránt. Gimnazistaként olyan iskolába járt, ahol a természettudományok kapták a fő hangsúlyt. Ekkor érlelődött meg benne az a gondolat, hogy biokémiával szeretne foglalkozni.
1961-ben nyert felvételt a Cambridge-i Egyetem Clare College-ébe, ahol természettudományokat, főleg biokémiát tanult. Itt oktatója volt Sydney Brenner, aki 2002-ben kapott Nobel-díjat (dél-afrikai biológus, genetikus, aki orvostudományi Nobel-díját H. Robert Horvitz-cal és John Sulstonnal közösen a szervfejlődés és a programozott sejthalál genetikai szabályozásának felfedezéséért vehette át).
Tudományos karrierje 1964-ben kezdődött a Cambridge-i Egyetem Biokémiai Tanszékén, ahol mentora Asher Korner lett, aki nagy szabadságot adott tanítványainak abban, hogy milyen témával szeretnének foglalkozni. Tim Hunt a fehérjetranszláció mellett döntött. Első témája a hemoglobin szintézise és a vashiány rá gyakorolt hatása volt. Rövid ideig egy New York-i laboratóriumban is kutatott. Doktori fokozatot 1968-ban szerzett.
A doktorálás után visszatért az USÁ-ba és a Yeshiva Egyetemen folytatta hemoglobin-kutatásait. Cambridge-ben Korner laboratóriumában dolgozott. Itt fő témája a fehérjetranszláció gátló faktorainak feltérképezése volt. A 70-es években új modellrendszert keresett, itt jött a képbe a tengerisün és a kagyló. Ezek tanulmányozására nyaranta volt lehetősége, amikor az amerikai Woods Hole-ban tartott előadásokat. Az itteni tengerbiológiai laboratóriumban vizsgálhatta ezeket az állatokat és itt fedezte fel 1982-ben a sejtciklust és a fehérjeszintézist szabályozó ciklineket. Mint önéletírásában írja, 1982-ben már majdnem feladta, mert nem találta annak az okát, ami beindítja a tengerisün tojásaiban a sejtosztódást, majd leállítja. 1982 júliusában volt az a sorsfordító nap, amikor egy általa egyszerűnek tartott kísérlet eredményeként felfedezte azt a nagy fehérjecsaládot, amit ciklineknek neveznek.
Felfedezése a Nobel-díj mellett más elismerést is hozott neki: tagja lett a Royal Society-nek, majd az Amerikai Tudományos Akadémiának is. 2006-ban vehette át a Royal Medalt és ebben az éven ütötte lovaggá II. Erzsébet királynő.
Tim Hunt nős, felesége immunológus, két lányuk van.
Évtizedeken át oktatott a Cambridge-i Egyetemen. A tanítás öröme azonban nem mérhető – szerinte - a felfedezés öröméhez.
Nyugdíjba vonulása után az University Collige London (UCL) élettudományi fakultásán kapott tiszteletbeli professzori széket. Erről 2015 júniusában mondott le egy szerencsétlen, állítása szerint humorosnak szánt megjegyzése miatt, ami a tudományos újságírók szöuli világkongresszusán hangzott el. Tim Hunt azt találta mondani, hogy a nőkkel csak baj van a tudományban. Kijelentéséért a BBC rádióműsorában nyilvánosan bocsánatot kért, és ezzel egy időben mondott le egyetemi állásáról is. Az UCL ugyanis az első olyan brit egyetem, mely megnyitotta kapuit a nők előtt 1878-ban.
Tudományos tevékenységét ismertető cikk itt olvasható.

Eric Francis Wieschaus

1995-ben kapott orvostudományi Nobel-díjat Christiane Nüsslein-Volharddal és Edward B. Lewis-szal megosztva a korai embrionális fejlődés genetikai szabályozását illető felfedezéseiért.

Élete röviden

Eric F. Wieschaus 1947. június 8-án született az Amerikai Egyesült Államokban, az indianai South Bandben, egy öt gyermekes családban. Az ötvenes évek elején az alabamai Birminghamben telepedtek le. Itt egy katolikus iskolában végezte elemi és gimnáziumi tanulmányait. Művésznek készült, zongorázott, festett. Középiskolásként azonban részt vett a Nemzeti Tudományos Alap egyik nyári táborában, ahol állatokat boncoltak, élettani vizsgálatokat végeztek. Ekkor érezte azt, hogy megtalálta a helyét és ekkor határozta el, hogy híres biológus lesz.
BSc diplomáját a South Band melletti katolikus Notre Dame Egyetemen szerezte. Mivel pénzre volt szüksége, egy laborban vállalt nyári munkát. Itt ismerkedett meg az ecetmuslicákkal és kezdte meg embriológiai kutatásait. Önéletírásában azt írja, hogy a muslicák nagyon tetszettek neki, de a genetika nem izgatta annyira, mint az embrionális folyamatok. Rendkívül izgalmasnak találta azt a kérdést, hogy mitől lesz egyetlen osztódó sejtből éppen az az állat, ami, hogy hogyan alakul ki egyetlen megtermékenyített petesejtből az a sok milliárd sejt, amelyik mindegyike tudja, hogy kicsoda és hol van. Az érdekelte, hogy mi az élet csodája!
MSc tanulmányait a Yale Egyetemen kezdte meg. Másodévesként Walter Gehring (1939-2014., svájci biológus, aki munkatársaival az ecetmuslicákat vizsgálva egy olyan DNS-szegmenst jellemző homeotikus gént fedezett fel, mely nemcsak az ízeltlábúakra, hanem a gerincesekre, az emberre is jellemző) laboratóriumához csatlakozott, hogy megtanulja az embriók in vivo tenyésztését. Ezt a labort akkor hozta létre Gehring. Ezért még nagyon kicsi volt és Wieschaus volt szinte az egyetlen diák, aki állandóan ott kutatott, tanult. Így nem véletlen, hogy Gering magával vitte Európába, a Bázeli Egyetemre 1972-ben. Itt ismerkedett meg a német Christiane Nüsslein-Volharddal (Nobel-díjas német embriológus, genetikus), akivel a későbbiekben évekig dolgozott együtt. Visszatérve Amerikába 1974-ben doktori fokozatot szerzett, majd posztdoktori ösztöndíjjal ismét Svájcban, ezúttal Zürichben kezdte el kutatói pályáját. Wieschaus Zürichben a muslicasejtek kultúrában való tenyésztésével és genetikai mozaik embriók létrehozásával foglalkozott.
1978-ban az újonnan alapított Európai Molekuláris Biológiai Laboratórium Nobel-díjas igazgatója, John Kendrew meghívta Wieschaust és Nüsslein-Volhardot heidelbergi intézményébe. Ennek az intézetnek az volt a célja, hogy a molekuláris biológia területéről a világ minden tájáról összegyűjtse a legjobb kutatókat. Wieschaus szerint itt élvezte a teljes kutatói szabadságot, nem kellett kötelezően tanórákat tartania, pénzt kunyerálnia, mert finanszírozták a kísérleteiket.
A két kutató itt kezdte el közös munkáját, azaz olyan mutációkat kerestek, amelyek befolyásolják a Drosophila-embriók fejlődését. Ultraibolya fénnyel és mutagén vegyszerekkel kezelve a muslicákat 27 ezer sejtvonalat vizsgáltak végig és végül 139 olyan gént azonosítottak, amelyek egyértelműen szabályozták a korai fejlődést. Első cikkükben a Nature folyóiratban a 15 legfontosabbat írták le; ezek ma már klasszikusnak számítanak és mindegyikről tucatszámra jelentek meg tudományos közlemények.
Eric Wieschaus zürichi tartózkodása idején ismerkedett meg Gertrude Schüpbach biológussal, akivel 1983-ban, Amerikába való visszatérésük után házasodtak össze. Három lányuk született, Ingrid, Eleanor és Laura Wieschaus.
Három évnyi munka után Wieschaus 1981-ben visszatért az Egyesült Államokba, ahol a Princetoni Egyetemen kapott genetikai és fejlődésbiológiai előadói állást. 1987-ben professzorrá nevezték ki. Amerikában svájci feleségével közösen hasonló mutációkereső vizsgálatokat hajtott végre, ezúttal a lárvákat befolyásoló anyai hatásokat szabályozó gének után kutatva. Tanulmányozta a lárvák szegmentációját befolyásoló géneket és mutációikat is.
Eric Wieschaus egyik legkedvesebb munkatársa a Szegedi Tudományegyetem professzora, Szabad János, akivel három közös tanulmányit is írtak. Barátságuk 1975-ben, Zürichben kezdődött. Az amerikai tudós azóta többször járt Magyarországon és Szegeden is.

Tudományos tevékenységét ismertető cikk itt olvasható.

Kurt Wüthrich

Kurt Wüthrich Nobel-díjas svájci kémikus, biofizikus. Kémiai Nobel-díját 2002-ben John Fenn-nel és Tanaka Koicsivel megosztva biológiai makromolekulák, főleg a fehérjék hatékonyabb szerkezetvizsgálatára alkalmas NMR spektroszkópiai módszerek kidolgozásáért kapta.

Élete röviden

1938. október 4-én született Aarbergben, Svájcban. Mester diplomáját kémiából, fizikából és matematikából szerezte a Berni Egyetemen 1962-ben, majd ugyanott PhD-zett kémiából. Post doktori képzését a Baseli Egyetemen kezdte, majd a Kaliforniai Egyetemen, Berkeley-ben folytatta tovább. 1967-től 1969-ig a Bell Telephone Laboratóriumban dolgozott, 1969-től pedig a Zürichi Svájci Szövetségi Műszaki Egyetem oktatója. 2001-től a Scripps Kutatási Intézet munkatársa.
Pályafutása során több mint 790 publikációt és recenziót adott ki.

Szakmai sikerei:

1991-ben Louisa Gross Horwitz-díj
1993-ban Prix Louis Jeantet de Médecine-díj
1998-ban Kyoto-díj
1999-ben Günther Laukien-díj
1999-ben Otto Warburg Érem
2002-ben Kémiai Nobel-díj
2008-ban Johannes M. Bijvoet Érem